Gévagomba mérgezés

A gombásztársadalom sokáig - mondhatni időtlen idők óta - úgy tartotta számon ezt a kezdetben puha húsú és ízletes taplófélét, mint olyasféle gombát, amelynek fogyasztása, birtoklása semmiféle veszélyt nem rejt. Az idei év tavaszán azonban rá kellett döbbennem, hogy civilizációnk rossz úton halad!

Szedtem gévagombát. Nem bírtam ellenállni és sokat szedtem. Éreztem a bennünk élő gyűjtögető ősember primitív izgalmát, miközben egyik fától a másikig haladtunk. Gyűjtöttem. Vadásztam. Ilyen szavak zakatoltak a fejemben: zsákmány, préda, hmm...

Aztán elvittük az otthonunkba, beengedtük legszemélyesebb belső terünkbe, mondhatni a gévagomba utat nyitott az auránk felé. Készítettem belőle juhtúrós rakott gombát, mustáros mártásba hömbörgetett gévagombát. Átalakult fasírttá, krémlevessé, darálmánnyá és őrleménnyé. Fagyasztónk nagy részét kitöltötte. De a függőség már kialakult! Gyűlöletes erejével elérte, hogy már akkor is a fák törzsét kémlelem, amikor félreállok az út szélén egészen más okból kifolyólag... És újfent találok! Eltorzult Pavlovi- reflexeim nyálcsorgással köszöntik a purhab kinézetű lények létezését. Orrcimpám megremeg, kezem bizonytalanná válik és szedem. Pedig tudom, hogy már így is sok van! Tudom, hogy lelkem elkárhozik és azt is, hogy szeretteim lassan elfordulnak tőlem. Pedig igyekszem álcázni: már-már fokhagyma krémlevesnek tűnő tárgyat készítek belőle, de környezetem átlát a szitán és összehúzott szemmel méreget: ugye nincs benne gévagomba?!

És hazudok. Hogy nincs. Pedig van! Aztán be kell ismernem, hogy de ...de csak kicsi! Pedig a krémleves sosem látott lisztet, mégis sűrű a sok gévagombától. Vagyis nem kevés van benne. Hanem sok!
Gombaalkoholizmusom újra és újra felerősödik. Elhatározom, hogy pár napig nem hagyom el a lakást és nem megyek vízpartra. De a függőség acélbilincse nem ereszt: tervezem, hogy titokban kinézek. Szégyellem magam, de az élet rövid!

Ha bármi történne velem, fűzfa alá temessenek! Vízparton!

Forrás: itt